Ma úgy mentem hozzátok, eltűnt Kincsem,
Hogy minden ajtó zárva fogadott:
Itt senki sincsen.
Innen kirepült minden lakó mára.
A nagy fiú, a technikus vizsgára,
A kislány tán egy sugaras sétára,
(Ritka kicsi verőfény az övé)
S kenyérért szaladt legkisebb fiad,
A pékhez - szólt egy idegen cseléd, -
Ő mindjárt itt lesz - csak pár pillanat.
Lassan, lassan körüljártam a házat,
Tündérországod fakó tájait,
S mind szűkebb kört írt körültem a bánat.
Valami vont a kertbe, hátra, le.
Akartad, láttad?
A kert teljes tavasz-pompában állott,
Én csak most láttam minden zeg-zugát,
Most símogattam meg minden virágot.
Most láttam: nini, ez ezüstfenyő,
Ez tölgy, ez tiszafa,
S a sarokban amott
Csak most láttam a régesrég ott álló,
Almádi-kőből való oszlopot,
Ormán üreg, Madonnaképnek vágva.
Álmaid közt maradt a Madonnája.
S a rózsáid, „mindennapi rózsáid”
Bimbói szinte zengve hasadoztak,
Én csak most láttam, most hallottam őket.
Hisz azelőtt csak Téged láttalak.
Lestem a lelked nyíló rózsakelyhét,
Sok zengő titkodat,
Pedig szent szerénységed
Inkább mutatott tölgyet, tiszafát,
Rózsát, követ, mint búvó-magadat.
Ha ezért tűntél el a messzeségbe,
Ezt akartad: elérted célodat.
Ma láttam először a kertedet,
Minden rózsát és aranybogarat.
Üres trónú tündérországodat: -
Most már lehet.