Első tavasz-napok. Édes, enyhe meleg. Szanatórium-kert. Szent hallgatás.
Sütkérező, sétáló betegek. Köztük magam. A kék csendnek furcsa varázsa van. A csillogó roppant levegőégben
S az emberek sütkérező szívében Nincs semmi más: A béke reszkető nagy vágya van. A fényre szomjas minden kicsi féreg.
Tavasz van s élet. De most - A csillogó roppant levegőégben, A Tavasz kitárult fényes szívében
Egy kis fekete pont jelenik meg. Zord zümmögése végtelenbe száll, Amint ereszkedik Alább-alább a fekete bogár.
Egy pillanat - Mielőtt félrevert harang gyanánt Szívünk döbbenten kondulhatna meg S kiverhetne a veríték s a láz -
Már hull reánk a halál harmata, Pereg Irtóztatón és láthatatlanul A gáz...
Hullnak rakásra Férfiak, nők, aggok, gyermekek. Háború?? Nincsenek szembenálló seregek.
Féregirtás: mondotta valaki. Hát ez lesz, ami lesz. És nem lesz kegyelem A csecsemőnek sem,
Sem irgalom, Sem fedezék, Sem védelem. Féregirtás: hát ez lesz, ami lesz.
Más semmi sem. Első tavasz-napok, Édes, enyhe meleg. Szanatórium-kert.
Szent hallgatás. Sütkérező, sétáló betegek. Köztük magam. Te tudod, Istenem,
Nincs bennem semmi más: A béke reszkető nagy vágya van. Féltem magam, Gyógyuló kicsi féreg-magamat,
S távol-közel, Akik engem szeretnek, Óvnának, féltenének: azokat. És népemet, és az emberiséget.
Féltem e milliónyi árva férget. S értük talán, Ha nagyon kellene, Bár nincsen bennem hősi lendület:
Odadobnám nyomorult magamat. Mint hajdan a nagy caen-i Leány, Zsarnokot keresek. Settenkedem utána,
S nem államfőkben, nem diktátorokban, Nem hadvezérekben találom meg. Egy sötét Arcot látok valahol. Retortákra hajol,
Boszorkányüstje zordul sistereg. Én látom ezt a sötét alakot. Isten neki búvár-látást adott, Röntgen-szemet,
Rontás helyett teremthetne nagyot. De meggyalázta, megszeplősítette És megmérgezte a Gondolatot. Ez ő.
Rémeket hív a kémcsőből elő. A Féregirtó ő, Az Antikrisztus ő, Az új Kaján.
Mellette famulus a rablott gyermek: A Tudomány. Én látom ezt a sötét alakot, S a most keletkező gondolatot
Benne. S én kicsi féreg, egy a sok közül, - Ha tudnám, A gondolatot belefojtanám.
Settenkednék utána Mint hajdan a nagy caen-i Leány A forradalom piros alkonyán. Ezerszer kérnék bebocsáttatást, -
Ezerféle ürüggyel Zaklatnám ezt a torz modern Marat-t. Úgy állanék egyszer végre mögéje, Csak egy féreg a milliók nevébe,
A meggyalázott gondolat nevébe, Én magam, S bár bennem A béke reszkető nagy vágya van,
A Béke szent nevébe, A gyilkot, amit rég szívembe hordok: Markolatig döfném sötét szívébe.
Cookies on Poetry Cove