Tizennégy éves most a kisleány.
Kedves komolyság hamvas homlokán,
És nyilt szemében acélos derű.
Egészen anyja arca volna tán...
Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
Elfogulatlanabb a mozdulás:
A belső ívelés, a ritmus más.
Finomka szerkezet, - de minden porcikája: vas
Báj, mely fiús, és szinte férfias.
Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák - -
Az ő léptei már ki tudja mely
Titkos jövő tövisbozótját róják...
Vagy - hátha ő már boldog útra lépett,
Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
Hátha ösvénye felkanyarodik,
Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.
Tizennégy éves most a kisleány, -
A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
A lomha évek fürgén futnak el.
Pálya, állás, kenyér, - megélhetés, -
Hogy lesz? - minderre már gondolni kell.
Féltréfásan megkérdi valaki:
Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
Aztán acélos fénnyel felveti
Napba néző szikrás tekintetét.
A gondolata merész, meredek,
Vonulnak benne nagy processzióban
Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
Tárul előtte végtelen határ,
Nem iruló-piruló csitri már, -
Mint a megütött érc: úgy feleli
A kérdésre: mi akar lenni ő
- S hangjába szokatlanul elegyül
Halk ábránd és szegescipős erő -:
„Szép, nagy hegyeken turistavezető!”