Testvérke

Mikor elment, a halál a szemét Fehér kendővel bekötötte, Azóta mindíg szembekötőcskét Játszik.

Virágot nem tépett a földi réten, De fenn az égben Virágos ágat tart piciny kezében, A kör közepén úgy áll.

S körülötte állván az angyalok, Faggatják incselkedve: ki vagyok? Ha megharagszik rájok, A nyíló ággal paskolja a hátok,

Mert már ez így szokás, Ez így szokás a mennyországban is. Akit szeret a csönd: Kicsiny fülébe ólmos álmot önt,

Mély, ólmos álmot, A vágya ne csapongjon szerteszét Ne hallja a szirének énekét, A világ csalfa, bűbájos szavát.

Akit szeret, azt elhívja az ég. Előbb, semminthogy kis szárnya leég, Kis angyalszárnya Az élet perzselő tüzében:

Akit szeret, azt elhívja az ég. A hold világán: az ezüstbatáron, A nap sugarán, vagy a szivárványon Magához vonja fel,

Ha mindjárt megszakad egy hű kebel A földön itt, utána; Akit nagyon szerettek odafenn, Az korán visszajut a mennyországba.

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már, Ki tudja, mi sors várta volna itt, A Véletlennek kusza titkait Ki bogozhatja ki?

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már, Kicsiny szívét talán Sebezné tüskével a szerelem, Ó, jobb ez így talán,

Az égi rózsafán A rózsának tüskéje nem terem. Ha élne most: ó, szenvedné velünk Mindazt a kínt, amit mi szenvedünk,

S a szíve talán törékenyebb volna Mint a mienk, Fínom üvegharang, Amely csupán a méla csöndbe cseng:

Csingling, - kristályos szóval, S a legkisebb szél már félreveri. A szíve talán törékenyebb volna Mint a mienk,

Fájdalmasabban hervadó virág, - Így - játszik fenn az égben, S vékonyka patyolat-kezében Örök a nyíló galagonya-ág!

Ki tudja, tán Azért hagyott el minket oly korán, Hogy a szívünkbe belopja a fényt, A vigaszt, derűt,

A muzsikát, Mely mennyből zengve, zeng a földön át. S mindent, mi széppé tette életünk: Neki köszönhetünk.

Azért, mert őt a hant fedi, S magáról nagy-szerényen mit sem hallat, - S csak engem ismernek az emberek - A szívemben azért

Az ihlet ő és ő tán a sugallat, A szívembe ő lopja be a fényt, Ó, én tudom: Mi együtt írunk minden költeményt.

S ezt hinni könnyű, Hisz nála minden zengőbb, tisztább, szebb, Mert az Istenhez ő van közelebb. Az én utam göröngyös;

Ha mélységben, ha magasságban járok: Csak el-elbotlik tétován e láb És csak egy angyalszárny segít tovább. Néha

Kicsit durcás, azt mondja: játsszunk mást! Ilyenkor én A szót, a rímet soká nem találom, Amíg engesztelőn

Érint a lelke újra, mint egy álom - És halkan diktálja a folytatást...