Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett:
Egyszer csak ott álltam közöttetek.
Fölöttem lomhán úsznak szürke évek,
És hónapokig nem érzem, hogy élek.
A mának szürke közöny-óceánján
Magam is úszom, közönyösen, árván.
Aztán, néha, egy déli szigeten
Zöld ág lobog, illat száll melegen’.
Ilyen szigeten álltam köztetek:
Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett.
Kikeltek rég elhullatott magok
Amikre itthon alig gondolok.
És tapintható nagy-nagy közelségben
Elém lobbant nem-sejtett szép vetésem.
Ujjongó, ifjú déli szigeten
Zöld ág lengett, illat szállt melegen.
Szeretnek, gondoltam, - tehát: vagyok.
Nagyot dobbant szívem, a tetszhalott.
Hát mégis, mégis tettem valamit,
Jó helyre szórtam lelkem magvait.
A legjobb helyre, a dél szigetére,
A legjobb helyre: a jövő szívébe.
Nekem nincs se fiam, se tanítványom,
És mégis virul kettős apaságom.
És mégis zöldel nem-sejtett vetésem
Túl szürke ködön, rejtett messzeségben.
Akkor is, ha itt földig ver a kétség
És sárban hagy az illanó reménység.
Suhog az én vetésem szabadon,
Míg itt leőrlöm rabszolga-napom.
Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett,
Egyszer csak álltam, s szóltam köztetek.