Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, mindíg megenyhített.
Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.
Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve, én is föltekinthetek.
Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: „Fiam, ne fáraszd magad.”
Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket,
S hallgatnám kritikád, a halkszavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
„Ó, fiam, - csak ne olyan szomorút...”