Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!
Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül,
S fénylőbben fénylik fel a hegy: a mult,
És minden, ami öléből kinőtt,
S örök ölébe némán visszahullt.
Minden fűszálon szűz harmat ragyog
És glóriát kap minden kis virág,
És a jegenyék holdezüstbe öntött
Honvédek: rendületlen katonák.
A kukoricás álmosan zörög
Bujdosnak benne szenvedéseink,
Amik már győzelemmé finomodtak, -
S üdvösségünk is átsuhan megint.
Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül
A hegy és rajta minden kicsi szentünk:
Golgota lesz, hol a keresztet vittük,
És Táborhegy, ahonnan mennybe mentünk.