Szemeimet a hegyekre emelem

„Szemeimet a hegyekre emelem. Onnan jön segítségem.” - Zsongott bennem a zsoltár ritmusa, De eltemetett, bús szerelemképen.

Tompán, fojtottan, mint búvó patak. Nem mertem szemeimet fölemelni. Láttam a boldog vetélytársakat, A tetők víg, szerencsés szeretőit.

S maradtam otthon, roskadtan, magamba, Mint kit egy hangos szívverés is rémít. S most még egyszer mégis csoda esett: Jöttem, láttam, győztem a hegyeket,

S a csúcsokat csókoló napsugár Nem vakította meg A hegyekre fölemelt szememet. Négy ragyogó, verőfényes, igaz nap.

Négy naptárból kiszakított aranylap. Négy örökkévalóságba iktatott, Kibeszélhetetlen, boldog, mély titok. Ezek a szürke, hallgatag kőszálak

Papok, s nem prédikálnak, Próféták, de senkit nem feddenek, Se vétkes királyt, se vak népeket. Csak állnak s várnak

Mindenkit, aki fáradt, Mindenkit, aki megterheltetett. Időtlen idők óta Itt állnak s várnak:

Örökös szürke vőlegényei A Csendnek, a Havas menyasszonyának Hallgatnak, várnak. Jó, komoly barátok.

Sok balgatag kérdésre nem felelnek. Nem avatkoznak a mi életünkbe. De ha hozzájok megyünk: fölemelnek. Szikla. Döbbentőn tornyosodik föl.

Csak tekintetem kúszik föl reá Függőleges falon. És visszahull. Alul

Szeszélyes rajz cifrázza a követ. Runák, rovások, hieroglifek: Kő-evangelium. A föld történetéből

Egy ősi, titokzatos fejezet. Felírva találjátok ezeket A Nagykőhavason. Írták az áradó és apadó

S lassan visszavonuló tengerek Anno egyben, Ama első napon. Az Embernek előtte.

Mikor csak Isten volt és a hegyek. Pásztorgyerek. A szava idegen. A szeme mosolyog. Nincs benne gyűlölet, sem félelem.

Tetszik nekem. Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig Itt terelgeti nyáját csendesen. Emberrel itt alig találkozik.

A gondja csak a máé S nem veti árnyékát a holnapig. Kenyere málé, túró, vadgyümölcs. Igénytelen és bölcs.

Százesztendős imakönyvben lapozgat, A „Szív tükré”-ben. Húsz lejért vette. Tudja, hogy őt is Isten teremtette.

S nem tudja, hogy az urak mit forralnak Párisban, Bukarestben, Budapesten. Tilinkóz egy sort. Hallgat azután. Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.

S az együgyűek mennyországa nyílik Szívében kéken, mint az encián. A medve jött. A rémület riadt. A legelőkre nem volt vissza-út.

Vad szirtfalba hajlott a lanka le. Szökellt a vezér kos őrült irammal, Szelíd szemére vér-fátyol borult, Az otthonos táj irtó idegen lett.

Táncoltak körös-körül a hegyek. S vérködös szemmel ugrottak utána Háromszázan: aranygyapjas sereg. Gyönge testekből hörgő piramid:

Szirt tövén véget ért a vad menet. A Nagykőhavason Egy kicsi kőhalom. Ez emberkézre vall

Simára csiszolt oldalaival. S mért, mért nem: ez még áll. Határkő. Elment tőle a határ. S tulajdonkép minek

Ezen akadni meg? Megakadnak a vándorfellegek? Ledülnek töprengeni a szelek? Mi lehet, mi e magasban is fáj?

Innen s túl egy az ég és egy a táj. Innen s túl egyformán szegényesen Gyalogfenyő és boróka terem. A Nagykőhavason

Egy kicsi kőhalom. Egy kicsi kőhalom. Egy kicsi sírhalom. Alatta mégis egy világ pihen.

Láttam, ahogy valaki ráborult És sírt keservesen. Ahogy a hegyek nőnek, Úgy törpülnek a fák.

Nagy szálfa-gőgöt nem tűr A magasság. A törpefenyő fája Alázat fája itt.

Nem hívja ki öntelten, Mindíg viharközelben - A menny villámait. Hanem azért próbáld

Tövestül tépni ki: Beleszakadsz, de ő Magát nem engedi. Indája szikla-szívós,

Acél a gyökere - Rácsap, de belecsorbul A Bucsecs kard-szele. A rádühödt szelekkel

Dühödten birkózik, Vad oromtalajába Vadul kapaszkodik. A földre fekszik néha,

Mint tanult birkózó, Vélnéd: vég-kimerült, - S ím: talpra-pattanó. Nagy, büszke rokonságból

Kis mostoha-kölyök: Legárvább, legkeményebb, Ki ide felszökött. Törnek a szálfák lennebb,

Roppan ezer derék. De él itt fenn e hajló, Magát mindenkép tartó, Megpróbált nemzedék.

Menedékház a Nagykőhavason. Ezernyolcszáz méter tenger felett. Emberfeletti csend. Az ablak nyitva van.

Az ablakon beúsznak Méltóságosan, kézzelfoghatón, Kisértetiesen a fellegek. A völgyben éltem le az életem,

De mindíg-mindíg felleg-űző lázban. A mélységből kapkodtam fel utánok. Most ők nyúlnak utánam. Leszállt az éj. Eltűnt a Cenk.

Magába, magasan Fent, fent, Mindíg rokontalan: A Cenk lámpája leng.

Gyökértelenül, szinte csillagképen, Inkább a semmiben, semmint az égben. Eltűnt a Cenk. Fent, fent

A cenki lámpa leng. Minden lenti láng idegen neki, S a csillagok csak fél-testvérei, Szánják és szeretik,

És mégsem tehetik, Hogy végleg otthon érezze magát. S lent otthontalan város és világ. Fent, a szeplőtlen csillagkoszorúban

A cenki lámpa szégyelli magát. Se föld, se menny, Se lenn, se fenn, Testvérek közt is fájón idegen,

Erdélyi éjben együtt csak velem: A Cenk lámpája leng reménytelen. Zord magaslat: a Fellegvár ez itt. Erőszak rakta s tartja falait.

Ember-önkény és változó uralmak Láncot csörgetnek és rabot tartanak. Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem Itt sötét börtön-flóraként terem.

Rém-madárként egy emlék suhan át: Nyögnek a befalazott katonák... Ezerhatszáz... olvasom egy falon - - A doh s a penész ma is hatalom.

S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről, S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről. Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas: E fellegvár alattuk mily avas.

A Nagykőhavason mentem én átal És találkoztam fent a Szabadsággal. Ment nagy léptekkel: világ számüzötte, Fenyőszag tömjénezett körülötte.

Kalapján virított a sziklarózsa, Vissza se nézett a völgybe alóla. Vándorbotjával verte a követ, Minden ütése villámot vetett.

A hátizsákja telve ezerjóval, Ezerjóval, embernek nem-valóval. Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának Túlvilági viharok orgonáltak.

A déli nap, ahogy zenitre hágott Nézte az elszabadult Szabadságot. Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával, Szemére vont virágos kalapjával.

Ment völgyből fel, világból kifele: Ki-ki lássa, mire megy nélküle. Ment, az embertől egyre távolodva, Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.

Kincse túldrága volt méltatlanoknak: Vitte ajándékul az angyaloknak. A sziklarózsa régen elvirult. Amit most hoztam: csak a levele.

Kicsi, fénytelen, fakózöld levél. Nincs egyebem. Érjétek be vele.