Egyik faluból a másikba mentem Füves térségen át. Reményzöld volt a rét füve, - de gyér. Nem sokkal dúsabb, mint ősz évadán
A fakó, sárga gyep. De a tavasz lengett a levegőben, S opálos álomfátyolon keresztül Csillogtak messze Várad tornyai.
Sehol senkifia. Kietlen volt a rét. Emlékszem: ősszel sem kietlenebb. De mégis!
Egy agg ember jött szemközt énvelem, Véresszemű, toprongyos, különös: Savószín bajusz, ősz zuzmó-szakáll - És kinyujtotta aszott csont-kezét.
Pár pénzdarabot vetettem neki. Hála-szava most is fülembe cseng: Egészséget, erőt adjon az Isten! Adjon, adjon, - hisz éppen abba járok:
Bólogattam magamban. Ezért járok faluról-falura, Városról-városra, - ezt kutatom Ez int nekem opálos fátylon át,
Mindíg csak messziről, Csillogva, mint Nagyvárad tornyai, - Egy óra mult. Ahogy szomorún visszaballagok
Egyazon úton, a legelőn át, - Halotti csendben Megintcsak szembejő az emberem, A fakó kis öreg.
Nem kéreget. Megáll. Köszönt engem, mint régi ismerőst. Nevet furcsán, búsan, mindent-tudón. A két kezével kétfelé legyint,
A két falu felé, Hunyorgat a szemével, S mintha meglelné a gondolatom, Úgy mondja ki helyettem hangosan:
Itt is semmi, - ott is semmi! Hehe! Ugye instálom?... Egy percre meghűlt szívemben a vér, Aztán meggyorsítottam léptemet.
Mentem, mentem, mindegy, hogy merre már. Vissza nem néztem volna egy világért. Utánam álomfátyolon keresztül Integettek Nagyvárad tornyai.
Cookies on Poetry Cove