Körül feketecsipkés rom-falak... Sziklába markol még a gyökerük. A Duna ballag a várhegy alatt S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, - csak besétál a szél, - Itt-ott tátong egy kapuboltozat - Messziről ide kékell a Pilis - A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés: Nagy Lajos udvarából ennyi csak. Körül feketecsipkés gyász-falak. Mily otthon ez? Mélabú otthona.
Olyan, mint a darabokra tört gyűrű, Mint a megrepedezett korona. Ó, életünk, - rom-életünk, Lehettél volna te is korona.
Feketecsipkés gyász-falak között A várkút - mondják: feneketlen mély, Vagy legalább is a szirt gyökeréig, Várhegy talpáig, Duna-szintig ér.
A kút torkára kő-káva szorul, A kő-kávát meg érc-lemez fedi, Rajta lakat. Tán jó, hogy nem lehet Multunkba mélyen letekinteni.
Az érc-fedőn, a mult érc-takaróján Egy kisfiú ül, és kacag, kacag... Lógatja lábát... Szinte hallani E himbálódzó víg harangokat.
Nem sejt vidám ülőhelye alatt Várkutat, iszonyú mélységeket, - Harangoz... e harangszó, ha leér: Megcsiklandozza lent a nagy vizet.
Mit neki repedések és romok! Csak Dunát érez, szelet és napot; És hátha elvisz nevető szemében A Pilis kékjéből egy darabot.
Nézzük, - és egybeölelünk vele Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, - Nézzük, és e látástól elfelejtjük Életünket, a tört rom-koronát.
Lehet rom, és lehet reménytelen: Virág nő rajta mégis: friss virág!
Cookies on Poetry Cove