Baráti emlék: „érettségi kép”, Húsz éve itt függ a szobám falán, Húsz év óta talán ma legelőször Néztem e kép szemébe igazán.
A fényképész csoportba állította És lombfűzérrel fonta őket át, Az élet pedig szerteszét dobálta, Mint egy csoportba lecsapó granát.
Két szomszédomra hull tekintetem: Egyik, gondolom, mezőségi pap, - A másik néma kertész, muszka síkon Porával éltet vadvirágokat.
Sápadt homlok a jobb sarokba fenn, Kemény tornász, mindenkit letepert, - S már akkor intett neki messziről A temetőnél is szomorúbb kert.
Alul a két utolsó szörnyű sorstárs Egymás mellé hogy is kerülhetett? A fotografus megálmodta tán Önként kihívott testvér-végüket?
A csillagásztól Csehszlovákiában Szeretném ma este megkérdeni: A földrengésből elég volt-e már? S mit mondanak a csillagok neki?
Az akkori fesztelen cimborákból Barátom mostanig csak egy maradt, Ha bírnám, járnám vele még ma is Szerelmünket: a nagy havasokat.
Az élők közül azóta nehány Életem ködvilágán átsuhant, Húsz év után éppen ma kellene Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.
Ma kellene összesereglenünk Vezetőnk, a nagy „Tanító” körül, Kinek vetéséből egy kis magot A lelki roncs is őriz örökül.
Ma kellene összesereglenünk, S vajjon van kettő, ki találkozik? Vérbefúlt az első decennium És fáradtságba fúl a második.
Akik élnek, ó, hány határon át Kellene árkon-bokron futniok, Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát S templom tövén a kollégiumot.
Állok a régi csoportkép előtt, Saját sorsom is reám nehezül, - Mintha kihűlt, üres és óriás Granát-tölcsérben állnék egyedül.
Cookies on Poetry Cove