„Ezek a képek? Az én képeim?
Jaj, nem érdemes rátekinteni:
Ezek az én nagy, fényes álmaimnak
Kis földi, félénk fél-testvérei.
Túl alkonyfelhőn, óperencián
Valahol leng egy tündérpalota:
Meg nem írt versek, meg nem festett képek,
Nem élt életek művész-otthona.
Néha ott vagyok, s odamegyek végül.”
Mindíg ott voltál, s odamentél végül.
De néha visszahoz a naplemente
És visszavarázsol az alkonyat,
S káprázatos pompában mutatod,
Örök-szerény Testvérem, magadat.
Kigyúlnak meg-nem-festett képeid
S ragyognak rémek és romok felett.
S én nézek a dicsőült fellegekre,
S halkan mondom: Piroska-fellegek.