Pilatus

A pörnek vége. Elvégeztetett... Véres a kereszt tövében a fű. A helytartóban forr a néma düh S egy gondolat tépi a másikat.

„Rongy csőcselék, én unlak titeket, Unom a vágyatok, a hitetek, A papjaitok ragyogó ruháját, A mellükverő messiásokat,

A nap hevét ez átkos ég alatt, A zagyva szókat, buja színeket, És magamat és uramat, a császárt, Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

„Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe. Amíg unottan odalöktem nékik. Szegény bolond! Pedig csak álmodott, Csak álmodott egy létráról az égig.

Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. Már szürkül fenn a Koponyák hegye - Vajjon álmodik-e még a kereszten? Valamit szólt nekem az igazságról,

Azután némán vérzett, ragyogott. Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? Felelé: „én vagyok”. Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint a tenger, Én untam, untam amazokat, ezt is. Egy messiással több vagy kevesebb, Pilatus lelke nem lesz nehezebb

És könnyebb tán ez istenverte föld, Untam a dolgot. Odalöktem. Vége. „De jaj! vajjon kire szállott a vére?!” Az alkony megy, az est, az éj leszáll,

De a helytartó nyugtot nem talál. „Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe És nekem nem volt elég fegyverem, Nem volt elég lándzsásom odakünn,

Vagy - vagy üres volt talán a szívem? Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, Bús madarak, el a szívről, hess! „Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe.

Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, Te véres kezű, szennyes csőcselék, Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! Él-e, meghal-e, egy marad az átok,

Isten se váltja meg ezt a világot. Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. Ki tudja, talán mégis király volt!”

Csend most. De hallga! most az éj kopog, Pilatus pitvarában a papok. „Uram, mi véled egyet így nem értünk, Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, Nem készítetted jól a Golgothát!” Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: „A Messiástok megmenteni késtem, De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem, Hajótöröttségem utolsó roncsa, Hitetlen hitem, büszke makacsságom, Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem. Hadesre! ez a négy betű marad! Ha alá kéne temetnem e várost, Rómát, az Imperatort, magamat:

E négy betű az én becsületem!! Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, Halljátok: amit megírtam, megírtam.” Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd

S áll a zsoltáros éjben a kereszt