Petőfihez

Az ország elvétetett tőlünk, Elvétetett a hatalom, És a dicsőség is elvétetett, Felbontatott és eltöröltetett

Közöttünk minden földi kötelék. Térdig porban és övig hamuban Mi mégis a te nemzeted maradtunk: Petőfi nemzete!

Mert megmaradtál Te! És Benned megmaradt az ország, És megmaradt a hatalom, S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,

Most és mindörökké. Az ország megmaradt, Ó nem a földi ország, A szemfedős, a könnyel áztatott.

Nem az, nem az! A mi világtól elfordult szemünk Immár a földi ország égi mását Tebenned keresi.

Honfoglalónk Te vagy. Ha őseink csak földet hagytak ránk: Te reánk hagytál egy darab eget Egy örökrészt a porló rög felett.

Kisajátíthatatlan birtokot. Az álmaiddal benépesítettél Egy új hazát, Szabadság és szerelem gyarmatát:

Egy magyar csillagot. És megmaradt a hatalom. Nem a kard élén csillanó erő, A kard, az eltörött,

Nem az ágyúk torkából ásító, Az ágyúk hangos torka néma lőn, Nem tűzben, vérben edzett vértezet, Nem az, nem az,

Elvette tőlünk azt a végezet. De mi most Reád szegezzük szemünk, A páncélunk Te vagy. Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.

Lelked örvénylő mélységeiben Adatott nekünk örök menedék. És nekünk ez elég. A vezérünk Te vagy.

Mint verseid, a „rongyos katonák”, Akiknek éhség, s igazság a bére: Álljuk seregparádéd sorfalát. És megmaradt a dicsőség is.

Ó nem az oktalan kevélykedés, Világ színe előtt hetvenkedő! Nem a cifrálkodó magyarkodás. Ez más, ez más!

Nagyon nagyot zuhantunk. De megmaradt a büszke öntudat, A Te öntudatod, A mi öntudatunk:

Ha balsorsverten, ha koldusszegényen: Vagyunk, vagyunk! És akarunk még lenni!... Az ország elvétetett tőlünk,

Elvétetett a hatalom, És a dicsőség is elvétetett, Felbontatott és eltöröltetett Közöttünk minden földi kötelék.

Térdig porban és övig hamuban, Mi mégis a Te nemzeted maradtunk: Petőfi nemzete! Mert megmaradtál Te!

És benned megmaradt az ország, És megmaradt a hatalom, S a dicsőség is, a mi dicsőségünk, Most - és mindörökké!