A fényesfrontú Doge-palota
Nem állott neki büszke hátteret, -
Mégis olyan volt ez a drága kép,
Mint egy Szent Márkus-téri jelenet.
Most előhívom ezt az enyhe képet,
Úgy, ahogy lelkem lemezén maradt:
Szeptemberi vasárnap-délután
Ott ült az öreg almafa alatt
A csokoládébarna kisdiák,
Bőrén tüzes nyár páncél-patinája,
Bogárszemében őszi tisztaság.
Tenyérré tárta százkarcú kezét,
Erdélyi galambokat etetett,
És szálltak reá sikló-suhanással
Igazság, béke, szépség, szeretet.
Sugárzó arcán semmi nyoma gondnak,
Csak valami nagy, boldog bizonyosság,
Hogy a galambok mind, mind jönni fognak...
Valahol messze morajlott a sors,
De hangja elhalt, míg idáig ért.
Felfogja minden mérgezett nyilát
Az a kemény kis csokoládé-vért.
A jövő jön, de elülnek a rémek,
„Galambdúc lesz a páncéltoronyból”.
És e gyermekre tekintve - remélek.