A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.
Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.
Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hivogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg!