Ne gondoljátok, hogy én nem tudom:
Mi készül itt, mi foly nap-nap után.
Jól tudom én: haldoklik a világ,
Mindennap egy torony dől, bástya omlik, -
S ez a bűbájos őszi délután
Lehet, hogy az utolsó délután.
Körül minden hörög, agonizál,
Vonaglik és vergődik vad viharban, -
De itt - világontúli hallgatás,
Csak egy szellemujj lapoz az avarban.
Világ estéje - emberalkonyat.
De ez a csendes, győztes őszi erdő,
Ez akkor is lesz, ha mi nem leszünk,
Ez megmarad, ha ember nem marad,
A világ felett győztes ez marad.
Felségesebb ritmussal orgonál majd,
Telibb tüdővel vesz lélekzetet,
Szűzen foganja, kín nélkül szüli
És könnyen hullatja a levelet.
Embersorstól és bűntől szabadon.
Ó, beteg vagy világ, nagyon, nagyon.
De én nem állhatok be orvosodnak:
Halott szépségek hirdetője én,
Keverője az őszi morfiumnak.
Parancsot, törvényt írjon neked más,
S nyujtson, ha még tud, segítő kezet, - -
Én nyujtom ezt a titkos kék eget,
Ezt a világontúli hallgatást,
E milliárdnyi nesztelenül hulló,
Könnyen haló, ragyogó levelet.
Vegyétek: ez az őszi morfium.
A haláltusán enyhít, úgy lehet.