Jégtömbök a méltóságos Dunán: Szomorún úszó, csendes karaván. Azt írtad: „Lech mezőről vert sereg”, Valahol messze széttöredezett.
Ballagnak szégyenülten, zajtalan, Viszi őket a zajtalan folyam. Ifjú fantáziád meggyulladott, Bíborba vont sok bús jégdarabot.
Most égnél csak, lobognál igazán E víz- s jégszagú szörnyű éjszakán. Így nem ordított a Szamos soha, Egy ordítás a sűrű éjszaka.
Ordít, dübörög, harsog és rohan, Vad-barna, zord-fekete színe van. A jég, mit sodor a hidak alatt: Nem vert sereg, csak dúlt rohamcsapat.
Súlyos jegek mint könnyű pelyhek jönnek Hidlábnál fenyegetőn mennydörögnek. Reketóról a rönkök leszánkáznak, Nagy ős-fenyők - mint faltörő-kosok -
Százával - hajrá - zúdulnak a gátnak. A beton reng, a beton birkózik, S ki tudja: bírja-e még holnapig? Őrült telekre őrült tavaszok - -
A havas a Szamosban kavarog. Tán a folyóba szakadt mindenestől. Valamit számon kér az emberektől. Vagy minden nyomorúság benne árad,
Morajjal tölti meg az éjszakákat. Ez valami szabadság indulója? Fiatal szíved talán a tudója. Ha itt volnál ezen az éjszakán,
Az ütemet kihallanád talán. Vigasztalót, nemcsak félelmeset, Néznéd a bilincstörő vizeket. Hídról hajolnál a sötét folyóra,
Csapongna hajad szőke lobogója. Néznéd áradó, friss, szabad-magad. - Én döbbenve nézem a partokat. A fürdőhelyünk most milyen lehet?
Éjfél. Gondolni rá alig merek. Holnap, - ha lát a világ holnapot, Meglátom a vad Szamos könyökét, S hogy áll-e még elhagyott házatok.
Cookies on Poetry Cove