Istenem, - erdők zörgő avarán,
Vagy az utca kövén,
Eltávozottak, vagy régen halottak
Lábnyomába hányszor léptem én!
És nem gondoltam meg:
Légiók, seregek
Mentek előttem már,
Amerre én megyek.
Ez itt egy leány lépte volt talán,
Könnyű, de nem vidám,
Törékenynek, karcsúnak képzelem,
Akinek jóbarátja a magány.
Ez a meggondolt lépés öreg úré,
Az ott könnyelmű úrfi lépte volt.
Itten, úgy látszik, megállt valaki,
S egy virágszálért mélyen meghajolt.
Erre anyóka törte át magát
Az őszi erdőn, - batyujába rőzse.
Arra harcos lépése kopogott,
Döngött, szikrázott a kövön előre.
De ma mindnyájok lábnyomába lépve,
Csendben gondoltam meg,
Hogy hadak, seregek
Mentek előttem már,
Amerre én megyek.
Fantáziám felfedte a nyomot,
Mit hó temetett, zápor elmosott.
Isten kegyelméből ma délután
Én bujdosók és halottak nyomán
Cserkészek őse, nyomkereső voltam:
Utolsó mohikán.