Bolyongok kertünk fái közt, Sötét van, mély sötét, Csillagok ezerét Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
A szeptemberi éj Kirakta minden diadémját. Ó, bírhatatlan, fényes, tiszta kincs, Amelyre nem lehet
Tenni véres kezet S rá szenvedéllyel vágyni, Csak nézni és imádni! Mily csend!
Csak gyönge szellő támad, Ingatni egy-egy ágat. Bolyongok kertünk fái közt, Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét Ringatja csak a roppant, messzi bolt, Most rámhajolt Egy almafának ága,
Mintha megáldna. A fák közt megrekedt a mély homály S egy kurta pillanatra Mintha belém nyilalna:
Hátha valaki orgyilokkal áll A lomb között És les, Engem gyanútlant, halálra keres!
De nincs szívemben félelem. Miért Rettegni úgy e balga életért? A gyilkos ha kitoppanna elém,
Megfognám szép nyugodtan a kezén, És szólnék: nézd, mi kéj, A szeptemberi éj Kirakta minden diadémját!
És mondanám neki Hogy énrám tőrét hiába feni S mutatnám neki, Hogy ragyognak a néma csillagok!
S hogy én a csillagok Vérrokona vagyok S hatalma nincsen rajtam a halálnak, Mert megbékéltem
A Mindenséggel, És fenn az égen fények, Vagy lenn a sírban férgek: Énrám mindenütt csak rokonok várnak.
Szívemben nem a félelem, A Csendnek óceánja van, Mint alvajáró, úgy megyek, Oly balgán és oly biztosan.
Nem érzek semmi vágyat, Símogatom a fákat És elbolyongnék köztük hajnalig, Ők felfognák a nekem szánt csapást,
Ők felfognák, E kemény törzsű öreg rokon-fák, Hajdanán Szelíd kézzel ültetette ide őket
A nagyapám S a sírból idáig ér a keze. Ezek a fák Épp olyan régi rokonok,
Akár a csillagok S a sír virágai. Bolyongok kertünk fái közt, Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét Ringatja csak a roppant messzi bolt.
Cookies on Poetry Cove