Nikolaj

Ülünk a tűz körül öten És Nikolaj a hatodik, Kit küldtek messze muszka puszták, És azt se tudja, hogy van itt,

Nikolaj, ki a málhánk hordta eddig S most szítja némán a tüzet, Nikolaj, a fogoly, a rab, nekünk Nagy Muszkaföldről élő üzenet.

Üzenet, hogy ím: ott is jók a népek, Ott is szelídek, komoly-kékszeműek S a szemük ott is csodamélyre tágul, Ha, mint ezé itt, csendes tűzbe bámul.

Nézzük és nedves szemünkből törülnők A hároméves, rettenetes álmot: Tán dajkamesék csupán a kozákok?! Vagy tán ez itt, ez volna a kozák,

Ki hegyen-völgyön a nyomunkba hág, Tótul ha szólunk, értőn mosolyog S kezéből ád a lónak abrakot? Kit szeretnek a felvidéki rétek,

A magyar erdők, öreg fenyvesek, Mert tudják, hogy, az ő szívéig érnek. Csak néha száll egy Volgamenti emlék Szívére, ha mint néma kőkereszt,

Ül a tűz mellett összefont karokkal, És egy közülünk magyar dalba kezd. Hiszen itt is jó... nem hiányzik semmi És mégis: be jó volna hazamenni!

Egy hívó dal... egy Volgamenti emlék... A viszontlátás... csakhogy várni kell még... Hisz ismerős már itt is minden út De legpuhább, amelyen hazajut.

S Nikolaj megint a tűzbe bámul, Merengő kék szeme csak tágul, tágul, Két keze ölben: embert sosem ölt. Kérdezzük tőle: hol a Muszkaföld?

Akkor Nikolaj északnak mutat, Hol sziporkázó csillagok alatt Mered a Tátra sziklakemény lánca. Mutatja: azon túl van a hazája.