Uram Jézusom, jaj, én nem tudom: Júdásod vagyok-e vagy Pétered (Jaj, csak a gyávaságban Pétered...) Vagy egy a farizeusok közül,
Ki üres életének nem örül S kiontja mégis újból véredet S hazudik újból minden új napon. Vagy jobbik esetben Pilátusod
Vagyok, ki mossa hűvösen kezét És véli: kívül áll a dolgokon. Vagy vagyok még jobb: éjféli beszéd: Nikodémus éjféli surranása -
Félig szégyelli és félig imádja Titokban fölkeresett Mesterét. Vagy ennél is jobb vagyok, úgy lehet: Én, József, az arimathiai,
Ki kertjében ad temető-helyet. (Adhatott volna vajjon egyebet?) S tovább: Tamás, talán Tamás vagyok, Aki csak akkor hisz, ha lát s tapint,
S hálásan csak a dicsőült sebekből Vonja vissza fekete ujjait. Legeslegjobb mégis akkor vagyok; Ha felbúgok: hiszek hitetlenül - -
Uram, Jézus, légy segítségemül!! Akárki legyek én ezek közül: - S bizony mondom, hogy mindenik vagyok - A többiekkel összefogódzkodva,
Szörnyű kórusban feléd jajdulok: Uram, Jézus, mennytől a pokolig S pokoltól mennyig ívelt szenvedésed, És megkóstoltál ecetet s epét - -
De egyet mégsem: azt, hogy mi a vétek!! Azt is, hogyne - ahogy egy Isten kóstol, Ki a fekélyre csókkal rálehel, De nem úgy, Uram, nem azzal az ízzel,
Mint ki a bűnt maga követte el!! És nézi némán és kővé-meredten, Borzadva, vagy már érzéketlenül, Bűnből hogy lesz bűn gomba-szaporán:
Egy félrecsúszás ezer újat szül. Üvöltene: hogy jutottam ide?? Újjászületni: hova, meddig menjek? És forgolódik verejtékes ágyán:
Bűnösnek higyje magát, vagy betegnek? (Jaj Orvos, Orvos kéne bármelyiknek!) Kutatja kínnal átkát önmagában - Majd vadul nekivág a végtelennek.
Megelevenül sziszegő kígyókkal, Rémekkel népes lesz a bűn-bozót, Rátekerőznek a megfulladóra - - S már a jóakarat is átkozott!
A szeretet is kár-tevő csupán, Romlás már minden lépés, mozdulás - A bánat engesztelő kenetéből Dühöngés lesz: a Teremtő hibás!!
Mért így alkotott: gyenge-nyomorultnak? Vagy mért nem adott tiszta szenvedést? Mért engedte, hogy a fertőbe hulljak?! Uram, mindezek Tetőled elmultak.
A Pohár alján a végső üröm Elmult tetőled és megkímélődtél, Átmentél tisztán a földi tüzön. Te nem árultál el senkit soha,
Te soha senkit nem tagadtál meg, Nem hazudtál és Tehozzád a szenny Még gondolatban sem férkőzhetett. Szentül álltál és kívül a világon,
S hidegen mégsem vontad ki magad, Bíráidra Te emelt fővel néztél S nem titkoltad világosságodat. Vissza-fogtad az érted fogott fegyvert:
Fogtak-e fegyvert szentebb ügy nevébe?! (Egy intésedbe került volna csak A Birodalom megsemmisítése!!) De Neked nem kellett a mások vére.
És hinni, hinni könnyű volt Neked: Te s az Atya egy voltatok bizony - Akkor is, amikor pokolra szálltál, Tudtad: megdicsőülsz harmadnapon.
Uram, rettentő szenvedéseidnek Teljéből Isten törölt egy vonást: Nem ismerted az ember-őrülést, Nem ismerted a lelkifurdalást.
Nem érezted Te, hegytetőkön-járó: Mily örvény-húzású az ingovány, A láp virága mily kívánatos, A lidérc milyen kék-lángú talány.
Még a kísértésed is lelki volt, Még a sátán is a csúcsokra vitt, Nem ismerted, nem ismerted Uram A szív leggyilkosabb gyötrelmeit.
Megaláztak, megköpdöstek, Uram, Ahogy embert e földön csak lehet, De Benned mártír-mámor muzsikált Emberfölöttin: Nem érdemled meg!!
Uram, Tetőled mégis csak elmúlott A Pohár alján a végső üröm, Nem hajtottad fel a teljes pohárt: Átmentél tisztán a földi tüzön.
Cookies on Poetry Cove