Napocska

Istent, Jézust nem sokat emlegetted. Ha imádkoztál is: titokba tetted. A holdtól féltél: megzavarta álmod. Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.

Az égen csak a „napocskát” szeretted. Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel, Csak a napocskát ibolyalevéllel, Csak a napocskát őszi sugárzással,

Szobán át támolygó téli verőfénnyel. Anyám... Fehérfürtös, napfényszomjas virág, Úgy fordultál Te is a nap felé,

Mint sok-sok kedvenc pelargóniád. Lelkedben elzengetlenül buzogtak S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, - - Én most e téli nap-elégiával

Áldott, eltűnt kezedre borulok. A reggeliző asztalunkon most is Úgy bujdosik a tűnő téli fény, Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,

Úgy csillan meg a csészék peremén, Mint akkor... - - Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak, A repedt pohár, csorba csésze is -

Visszaverői örök sugaraknak - Csak Te mentél el fecske-érkezéssel, Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - - De az az akkor sokkal azelőtt volt.

A reggeli-asztalnál ketten ültünk Talán már februári reggelen, És jött a napfény, az áldott „napocska”, Csillant abroszon, csészén, üvegen.

Te szóltál szokatlanul-komolyan: „A túlvilág? Nem, azt nem hihetem, Nem úgy... De olvastam egy álmodó tudós

Elméletét, - az úgy tetszik nekem... Azt mondja, hogy a szeretet erő, Ha kihűl, visszasugárzik a napba, - És szeretteink lelke érkezik

Sugárhajón Mindennap reggeliző asztalunkra. Látod, ez így nagyon tetszik nekem.” Elhallgattunk azután mind a ketten. - -

A reggeliző asztalunkon most is Úgy bujdosik a tűnő téli fény, Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik, Úgy csillan meg a csészék peremén,

Mint akkor... Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna, Ha Te volnál e bujdosó napocska, Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;

Te csillannál a csészék peremén, Kikötött sugárhajó, drága fény! S a tompa tárgyak, akik megmaradtak, A repedt pohár, csorba csésze is -:

Tükre lennének örök sugaradnak... - -