Hogy széthullt, s eltűnt
Minden holmija -
Csak az ablakban
Áll nehány pipa,
Pár meggyfaszár,
S pár megfeketedett
Dióbarna kupak -
Úgy, ahogy odatette,
Mielőtt befejezte
Ezt a földi utat.
Derült nyugalmat szívott a pipából -
Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,
Kutatja, hogy szelel,
Szurkálót használ nagy szakértelemmel,
Bajlódik tempósan vele,
Míg lassan, lassan meggondolkozik
S engedelmesen füstöt ereget
A bölcseségnek ez a kútfeje.
Nagybátyám -
Ő volt a familiában
Egyedüli született optimista.
Akármi jött, csak legyintett kezével
Rendületlenül: „Semmi baj” - kismiska.
Ő volt, ki újságolta Tizenötben,
Hogy ötmillió muszka került kézre
Elevenen, egyszerre, egycsapatban. -
S a háborúnak vége.
Ha nem hitte is, - hirdette s nevetett.
A sodrából kihozni nehezen
És ritkán lehetett.
Beszélni nem sokat beszélt,
Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,
Botjával, kutyájával és a heggyel -
De engem nagyon, nagyon szeretett.
Mikor este az óra elütötte
Tompán a tizenegyet,
Felkelt, s kiment: „Még egy pipa dohányt...
Azután én is aludni megyek.”
A pipák állnak az ablaksarokban,
Példásan, csatarendben.
S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.
Csak néha képzel füstös glóriát
Fájdalmasan
Köréjük az emlékezés.