Méltatlanul

Szakadoztak a halaktól a hálók A csodálatos halfogás után - S a Csodatévő már a parton állott. S ahogy vergődtek hálóban a halak

S kínjukban vadul egymásnak ütődtek, Úgy ütődött sok gyötrő indulat Egymásba Péter szakadó szívében. Egész éjjel hiába fáradott,

S hiába eddig egész életében - S most ennyi hal - és ennyi hangulat És ennyi mélység és ennyi Csoda - Ennyi szeretet, ennyi félelem -

Jaj, nem lehet meghálálni soha! Még szembenézni sem lehet Vele - Azzal, aki a Csoda okozója. Az ő csodáit el nem bírja háló

S el nem bírja a lélek rongy-hajója! Olyan jó lenne mindég vele lenni, Kék ég-csodában, mélység mámorában S mégis jó volna futni, messze menni!

Hisz a szakadék áthidalhatatlan: Itt csupa szenny - ott csupa tisztaság, Itt egy állhatatlan pillangó-lélek, Amott egy égig-érő kék virág.

Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség S ugyanakkor biztos szentségtörés, Ülni mellette: simító sugár És a vesékig lehatoló kés.

Mert teljességgel méltatlan vagyok, S hamisság minden, mi kijő belőlem, S fertőzi még a lehelletem is A Genezáret esti levegőjét -

Azért Uram: ragyogó kék virág, Ki állsz a parton mozdulatlanul: Eredj el tőlem! Nekem nem volt az Istennel soha

Ilyen döbbentő nagy találkozásom. De csodáit emberszívekben látom. Mindenki, akit valaha szerettem, S aki jóságát reám pazarolta:

Nekem csoda volt, isteni csoda. Közel volt hozzám - s végtelenül messze, És mindíg végtelenül nagyobb nálam, És nálam mindíg végtelenül több,

Hozzásímulni alig mert a vállam S érinteni alig mertem kezét - És szakadék volt így kettőnk között: Gyönyörű és borzasztó szakadék,

Mint aki néma áhítatra döbben S emberben sejti meg az Istenét. Nekem minden drága testvér, barát Virág volt, kihez méltatlan vagyok:

Üdvösségemre felnőtt kék virág. És mert csodának láttam és akartam, Ki áll a parton fénylőn, mozdulatlan, Ő tisztaságban - én a szennyes árban,

Ő teljességben - én az ürességben, És bárha tudtam: nélküle nincs élet, Ki-kivágyott a kiáltás belőlem: Testvér, tisztaság, igazság és élet:

Távozzál tőlem!!