„Hova jutnak a martyr-levelek?
Az elkallódó, célt nem ért sorok
Betűbeszedett lelke hova tér?
Hol nyugszik meg a hulló hangulat,
Hova foszlik a szertefoszló látás?
Az egyszer megtalált szó,
Az egyszer megálmodott álom hova lesz?
A jóság, szépség síri sorsa mi?
Mi lett a sorsa annyi üzenetnek,
Mit ítéletes idők évadán
Küldöztek égigtornyosuló gáton át
Egymásnak négy ország magyarjai?!
A papírt tűz, vagy víz emészti meg,
De a holt levél lelke hova száll? -
A leveleknek van-e mennyországuk?”
Ezt kérdezted és így kérdezted tőlem.
Mint puszták felett esti fuvalom,
Úgy szállt e halk panasz,
Elhaló-szépen:
Törékeny hang a végtelen ölén.
Kis fényes kérdező-jel rajzolódott
Sugár-ecsettel írva
Egy pillanatra a tömör sötétbe.
Feleljek én! - Hát íme, felelek.
Egy pillanatra szerepet cseréljünk:
Hadd legyek erős én: a gyönge most,
Hívő hadd legyek én most: a hitetlen!
Ó, van a leveleknek mennyországuk:
„A naplementi fellegeken épült
Csodavár, örök álompalota”,
Ahonnan minden álom kiszakad,
Ahova minden álom hazatér.
Ahol leveri sátra cövekét
Minden bujdosó, hontalan Ige.
Az elfeketült levélpapírok
Az írás fehér lelkét odaküldik.
Odaözönlik minden, ami szép,
Odasugárzik minden, ami jó,
Ott találkozik minden, ami testvér.
S nem semmisül meg abból semmi sem.
Ó, van a leveleknek mennyországuk!