Olyan szomorú, szürke senki voltam,
Vergődő, kusza, korafáradt lélek,
De jöttek döngő léptekkel az évek,
És engem mégis valakivé tettek,
Köztem, s az élet közt hidat verettek.
Kifele: nőttem. Minek is tagadnám?
Hisz név a nevem két ország előtt.
Könnyen értem el egy magas tetőt.
Árva szívemre hull most a babér,
Ó több, mint amennyit a szívem ér.
A babérfát, amelynek levele
Rámpereg, - vajjon milyen erő rázza?
Emberszeszély felcsapó lobbanása,
Csak pillanatra megfeszült karok?
Vagy tán - örökkévaló viharok?!
A dicsőségem bús sziklafokát
Szeretném most már nagyságban elérni:
Magambaszállni, önmagamba térni,
Miként a kristály, jegecedni lassan,
Lenni zárt egész minden kis darabban.
És érni, mint a jó gyümölcs a fán,
És leszűrődni, mint az aszú-bor,
Kivésődni, mint a márványszobor,
Sorstól és fájdalomtól ihletetten, -
És úgy zengeni tovább a szívekben.
Mert most a babér nyomja homlokom,
És nyugtalanít minden szeretet,
Jobban, mint csel, mit gyűlölet vetett,
S mint ádáz irigység, mely rámszakad,
Lehajtom főmet a babér alatt.