Elhalkult, és elhalt az orgona... De új nesz kél most a templomfalakból. Nem halljátok? Itt körül a falakban Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis, mégis egy ütemre vernek, Egy óriási templom-dobbanással. Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett. Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul, Lehajtott, fáradt fejjel figyelek. Szeretném, ha szívem megállana,
S csak a százéves templom kövei Dobognának tovább... Dobognak... dobbanásuk lassan áthat, Felmelegíti dermedt véremet,
Lassan megértem a beszédjüket: „Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek, Kemény kövek és haszontalanok, Nehezek, otrombák, formátlanok,
Tehetetlenek, tompák, elesettek, Mozdíthatatlanok. Hevertünk hét országban szerteszéjjel, Utak mentén, száraz patakmederben,
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben. Vad éleinkbe ütközött a nap, Horzsoltuk az éjszaka bársonyát, Véresre törtük vándor lábait,
Hevertünk külön-külön szerteszéjjel, Egymásról alig tudtunk valamit, És nem álmodtunk templomról soha. De jött egy ember, törékeny, beteg,
A lelke égett, szíve dobogott, Az az ember templomról álmodott. Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel Tehetetlenül, haszontalanul,
Vadul, otrombán és formátlanul, - Elindult a köveket megkeresni. Omlásokban, elhagyott kőtörőkben, Utak mentén, száraz patakmederben,
Barangolt hetedhétországon át, Hol éleinkbe ütközött a nap, Horzsoltuk az éjszaka bársonyát S véresre törtük az ő lábait.
Az az ember keresett, s megtalált. És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek. Falakká fogtok összeállani, És visszaveritek az Ige hangját,
És visszazengitek az orgonát, - Az imádkozó nagy nyomorúságot S az áhítat szárnyaló énekét Szent nyugalommal veszitek körül.
Halkan dobogni fogtok a falakban, Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis-mégis egy ütemre vertek, Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett. Így szólt hozzánk a templom-építő.” Így beszélnek ma hozzánk a kövek.
Cookies on Poetry Cove