Én a rivaldán lámpafényben álltam,
Te messze, messze, hátul, a homályban.
Engem mindenki látott, - senki Téged:
Most kiadom a társ-szerzői részed.
Felét a zúgó, tapsoló tömegnek,
Felét a fénylő, szomorú szemeknek.
A néma döbbenetnek is felét,
De a szeretet egész erejét.
Egy vershez adtam ritmust s rímeket,
Te „csak” ihlető szenvedésedet.
Egy roppant sorsot példáztunk mi ketten,
De rád nézett az Isten szívesebben,
Ki, - míg én égő fény-gyűrűben álltam,
Álltál, szerényen, hátul, a homályban.