Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre,
S nem látok előre a túlvilágba.
Piroska, drága...
Kék áldozati füst,
Alkonyi égen arany-lila felleg,
Örök-illatú pára - -
Én nem emlékszem a szemedre, szádra.
Hát fontos volt nekem
A szemed, szád, az arcod, alakod?
Mi volt nekem?
Csak drága ráadás volt
A lelkedhez minden mozdulatod.
Mikor, mint roppant fényesség elől,
Tenyereddel fedezted arcodat
- Meg ne vakulj -
Ha párbeszédeinkből kicikázott
Egy Istensímogatta gondolat.
Vagy mikor ujjad szenteltvízbe mártva
Felém közelítéd,
S rebbenve írtad sötét homlokomra
A megváltó kereszt kicsi jelét.
Ha majd a „test feltámadásakor”
Az Isten feltámasztja alakod, -
Nekem nem kell egyéb
Lelkedhez drága ráadás gyanánt:
Csak ez a két
Kicsi rebbent-madár-mozdulatod.