Mint egy kísértet, hófehérbe’
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.
Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron - talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, - s megszólal legottan!
Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!
Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!...
Tél van, éjfélt ütött az óra!
Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ő, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!