Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,
S vigyázza lépteit az ápoló.
Az arca: végzetbarázdálta föld,
A szeme: két nagy, hullámtalan tó.
Köd úszkál rajtuk s borong tétován,
Mint hajnalban a tengerszemeken, -
Hervadt, igétlen, öntudatlan ajka
Csak egy szót morzsol folyton: Istenem.
„Istenem, Istenem, Istenem... „
Ötvenszer egyvégtiben: Istenem, -
Hogy a hallgatót hideg futja át,
Figyelve e szívetlen, szárnytalan,
S dadogva mégis dübörgő imát.
E lélek infernókat járhatott be,
Amíg a téboly partján kikötött, -
A csendes téboly árnyai alá:
Az Isten még oda is vele jött.
„Istenem, Istenem, Istenem... „
Ötvenszer egyvégtiben: Istenem.
Ha szólnak hozzá, ez a felelet,
Minden kérdésre ez a felelet.
E száj az együgyűség kapuja,
S az örökkévalóság malma lett.
Csak jár, csak jár, őrülten őröli
A Mindenható egyetlen nevét,
És közelében félve halkul el
És megdermed az emberi beszéd.
„Istenem, Istenem, Istenem...”
Hogy zakatol a megbomlott malom!
Az Isten neve: óriás malomkő,
Benne a világzúzó-hatalom.
Csak jár, csak jár, őrülten őröli
Hulló hóvá az élet rongyait...
Ó, szent és szabadító őrület:
A legnagyobbra mégis megtanít.