Kiugró erkély, pici fülke,
Legbelső műterem-sarok.
A mennyezeten öröklámpa,
S mindenfelé terjengve, szállva:
Szent végtelenség-illatok.
Imazsámoly, könyvek... Prohászka...
Magafestette oltárkép előtt
A művésznő, magába szállva.
Így hányszor, hányszor látom Őt!
Két kezébe temetve arca
A Megfoghatatlan előtt.
A keskeny erkély-ablakok
Színes, meleg fényt szűrnek át.
Holt avaron közelgő vándor
Lépése lesz láttukra bátor,
Amint rója az őszi éjszakát.
A színes ablakok üvegjén
Örök-szépen és szomorún,
Tündöklő nagy processióban
Lángol az Evangélium.
Minden ecsetvonása textus,
Vagy vers-initiale tán, -
A képzelet kibontja szárnyát
S megindul lassan a nyomán.
De egyszerre csak elakad,
S ámulva visszatántorul:
Színek közt fehér sebajak
Tátong szigorún, józanul.
A Szentírásnak tépett testén,
Az álmok szín-szövetén át,
Bepillant kegyetlen szemével
Hidegen, szürkén a világ.
Mi ez? S a művésznő felel:
Egy véres, vörös tavaszon
Munkám magam szaggattam el.
Mint Ábrahám a kést fiára,
A gyilkos eszközt úgy emeltem
Az álmaimnak ablakára.
Sebet téptem magányom testén,
Hogy félelmetes, árva estén
Kipillanthassak a világba,
Szeretteimre lesve váró
Vérszomjas vörös katonákra.
E hely, áhítat s ihlet helye:
Volt egyszer, volt már őrtorony.
Puha kézzel be nem hegesztem
Azt a sebet: emlékeztessen!
Döbbentő jelnek ott hagyom.