Skip to content
1890–1941

Imádság

Sándor Reményik

Uram, rövid pár évre add csak A szavak csengő színezüstjét, Vert aranyát a gondolatnak, Képek suhanó selymét nékem,

Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak. Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak, Némák, akiknek én vagyok a nyelve,

Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve, Árvák, akik nevében én beszélek S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek, Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal S ki magam itt bolyongok tépve, árván: Hadd legyen minden sorom súlyos márvány, Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

A száz sziklába befalazott kincset Hadd hordjam össze egy roppant halomba, A szerteszálló sok-sok kósza jajszót Ezer hangon búgó egy fájdalomba,

Szakadjon le az idegenség fátyla: Aki engem lát, bennem magát lássa, S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik, Az égből orzott láng, én Istenem.

Égessen be a szívök közepéig! Pár évet adj csak. Akkor én, Uram, Kezedbe adom vissza minden vágyam, Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
Imádság · Sándor Reményik · Poetry Cove