Nekem nincsen már mondanivalóm.
Úgy érzem: aki általam is szólott,
Elmondta, amit mondani akart.
Ami belőlem „istenarcú lény” volt,
Az a kevés kizengett, elsugárzott.
Az „őrült sár” kering még s bújdokol.
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak - holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,
Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,
Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,
Nem baj, valahol élnek és forognak
S ragyogva zengnek a Napok tovább.
Segítsetek, segítsetek nekem most!
Nagy-nagy munkára adtam magamat,
Két tenyerembe fogtam a Napot, -
A Napot, az én lement Napomat
Akarom a tengerből kiemelni.
Fénye csak rólam permetezett rátok,
Most azt akarom, hogy látva-lássátok!
Segítsetek a Napot kiemelni,
A Napot, az én lement Napomat
Az elmúlás viola tengeréből.
Nekem nincsen már mondanivalóm.
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pírkadat,
Alázatos és szent örömben égve, -
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.