Mikor a lélek már higgadni tud,
És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,
S véli, hogy most már letörülheti
Békén a kapott seb száján a vért;
S véli, hogy most már békén elbocsáthat
Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,
Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,
S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -
És mint az óbor, kiömleni készül
És követni a hulló levelet:
Akkor üti fel benne a fejét
A hiúságnak örök ördöge
És a szent álmok szent szívére lép.
Én felfedtem a hiúság szemét.
És szóltam: jövel, kövess engemet.
És nézd meg a te rózsaberkeid
És nézd meg a te pálmaligeted
Hónapok, évek, századok után!
Nézd az Időt, ki ítéletet tart,
Tekintsd a port, a hamut, az avart,
A lét, a láng, a lomb szemfedelét...
Én felfedtem a hiúság szemét,
És mutattam a sírokat neki,
A süppedt, mohos márványköveket,
Leonardo megfakult vásznait,
S hogy minden meddő volt, hiába lett.
Hogy roppant áloméhségek helyett
Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.
Én felfedtem a hiúság szemét.
De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.