Heteken át, Hosszú heteken át, A lebocsátott függönyökön át, A haldokló nyár s a születő ősz
Egy-egy elsikló sárga sugarát Fogta csak fel szemem. Háttal feküdtem ablaknak és égnek S az egész teremtett világ nekem
Oly távoli volt s olyan idegen. És tudtam jól, az Isten szép világát Hajszál kötötte össze csak velem. S tudtam, e hajszál könnyen elszakad,
S a reménytelen éjszakának sokszor Átadtam magamat. Vagy kérdeztem kihívón, keserűn: Hol vagy Isten? Mit értek emberek?
Mit számíttok nekem? Kicsoda könnyít az én terhemen? Pedig milyen jó dolgom volt nekem! S jaj ők:
A valósággal poklot szenvedők, A nyomorultak, fázók, éhezők, A betegek, az ápolatlanok, A börtönök lakói,
A bűnös és a bűntelen rabok. Bukott hatalmasok. S a hűség hősei, Kicsik, nagyok.
A Szenvedés állandó dallamára Vérrel kottázott sors-változatok. Tépett képek - Ahogy most villanva elibém lépnek:
Napoleon Ilona-szigetén, Redostóban Mikes: Kivetett kagylók tenger fövenyén -... Kalitkába zárt annyi énekes!
A hadifoglyok szerte a világban, Állati sorban, hazasíró vágyban, Egyhangú, szürke, tompa mélabúban -... És Kuncz Aladár Noirmoutier-ban.
Jaj ők! Az igazában poklot szenvedők! S itt, most, mindenki, aki valaki Egy csontignyúzott népnek fiai.
Ha panaszkodtam, - nem panaszkodom - Mi voltam én? Kényeztetett beteg Egy kipárnázott szoba lágy ölén.
Hős nem voltam, és nem voltam lovag - Kis változat a komor Dallamon: A Szenvedésnek epigonja csak.
Cookies on Poetry Cove