Ti kedves gyüjtők, kérlek, hagyjatok,
Ne kérjetek tőlem „kéziratot”!
A kézírásom kusza, reszketeg,
Megbontotta a megbomlott világ,
Szétzilálta a zilált idegek.
Sírva és undorodva nézek rája:
Az álmaimnak méltatlan ruhája.
S hiú vagyok: a grafológus - félek,
Reám olvasna ezer gyöngeséget.
Az írógép elfedi azokat,
S ró rendületlen, szilárd sorokat.
És a sorokat oszlopokba rója:
Építő-erőm óra-mutatója.
A rossz idegek játéka felett
Megmutatja igazi lelkemet.
A lelkemet, amelyre vágyva-vágyom,
E nyugodt oszlopokban megtalálom.
És ti is megtaláljátok bizonnyal.
Mit akartok hát a „kéziratommal”?
Az írógépnek adassék ma hála.
Rajta verődik az első veret:
A lelkem legelső páncél-ruhája.