A határ mellől így jöttem haza:
Gyorsvonaton. Leszállt az éjszaka.
Az éjszakában rohant a vonat,
Mint egy vassá vált, őrült gondolat,
Remegtek, döngtek a sinek belé.
Gondoltam: megyek hát visszafelé.
Aztán megint előre, megint vissza,
S előre ismét, nyughatatlanul,
Míg a föld minden csöpp vérem felissza,
S szálló szikrám az ugar elnyeli.
Mint a mozdony a szikrák záporát,
A lelkem is úgy ontja álmait,
Ugarra, éjbe, tar erdők fölé,
Az egyik határtól a másikig.
Megállásom csak percnyi van nekem.
Kinézek önnön lelkem ablakán,
Nézem a vízpárát, a rajt’ lepergőt,
Szemem, vagy az ablak homályosul?
Tünedeznek a novemberi erdők.
Ilyen őszi roham az életem.
Magas töltésen száguldok tova,
A töltés alján pici ablakok
Világolnak: a Béke szemei.
S intnek: megállj! De meg nem állhatok,
Visz a lelkem: az Ahasvér-vonat.
Kis ablakok ott lent, - minden hiába:
A puha fészek kalicka nekem,
Nekem rohannom kell így, átkozottan,
Reszkető, nyögő, döngő sineken,
Tovább, - - a végállomásig. -