Feketén bólogat

Nem ismertem. Csak ifjú álmait Teregette gyöngéd kéz asztalomra. A vers-soroknak néhol szárnya nőtt, Véltem: fiók-sas, egykor szállni fog

S átszeli egét: a magyar jövőt. Amerre fut, kormányon a keze - És nem a balsors fut szembe vele. Nagyapjáról írt halkan, hódolattal,

Komor-szerényen s kissé keserűn, S fájdalmasan, hogy óriás a mérték S ő hiába nő a kopár gyepün - A vértanúság roppant árnyékában

Sosem lehet igazán önmaga - Ország szemében, övéi szemében Mindíg csak a nagy-ember-unoka. Így tépelődött ifjan, mélyre nézve -

S a szörnyű sors valahol máris várta, Öltözve egy útszéli eperfába: Jaj, neki csak azzal volt ütközése. Rohant a hajnalban a gépkocsi,

Kezéből percre kibillent a kormány - Vajjon nem így billen ki mindenütt Ország-kormány a legbiztosabb kézből, Mikor a végzet villáma leüt

S szürkületből feketén bólogatva Egy eperfa kibukkan?! Ó, eperfa, fekete lombbal intő, Ki alkony- s hajnal-szürkületben állsz,

Család és ország fölé tornyosulsz És vágyak fölé és remény fölé - Ejts hűs lombot e holt ifjú fölé! S mondd, vajjon nem vértanúság ez is?

Vér-bizonylat, hogy emberek vagyunk, Esendők, gyarlók, balgák, nyomorultak - S nem mindegy végül, hogy szembe mi jön, Ránk fekete fátyollal mi köszön:

Háború harsog, forradalom forrik, Vagy egy magányos Eperfa komorlik - S nem lehet kikerülni??! Ó, Eperfa, mindnyájunk Eperfája!!

Áll és feketén bólogat a lombja. Egyszer mindnyájan belé ütközünk. „Este van, este van, ki-ki nyugalomba.”