Te nagyon akartad az életet,
A lánghajú tavaszt.
S meg vagyon írva:
Aki nagyon akarja, elveszti azt.
És látod, mostan teljesedik be
Rajtad az Ige második fele:
Akit kifele gátol a világ,
Annak befele nő az élete.
Hogy megnőtt a tied!
Hogy megtaláltad szikla-magadat,
Gyönge leány, - acélba fürdetett,
Érc-zengésű szavad.
Elmélyült, „elszánt árvaságodat”.
Az álmaid mind egyfelé sietnek:
Stoikus, büszke magasság felé,
S Achilles-sarka sincs a verseidnek.
S íme naplángú lelked szőttesében
A lemondás fonala feketéllik.
Ezen a fekete angyalhajon,
Ezen a sötét szálon szállsz az égig.
Egy szál ez a nagy gyászdrapériából,
Mely mindannyiunk lelkére terült,
Akiknek részünk lett a bujdosásból.