A Múzsák néha vérre szomjúhoznak.
Akkor a szent berek,
Melynek a költő fő áldozó-papja,
Jajszóval megtelik.
A Múzsák emberáldozatra vágynak,
Egy ember holttestét követelik,
Az emberét, ki a költőben él.
Hitét, szerelmét, nyugodt életét
Akarják füstben feloszolva látni.
A Múzsák néha ily kegyetlenek.
Akkor a költő elkészül magával.
Fölmegy az oltár széles lépcsején,
Fenn a kietlen magasban megáll -
S ekkép fohászkodik:
„Ember, ki bennem megkötözve fekszel,
Ember, kiszemelt véres áldozat,
Ember, hiteddel,
Ember, szerelmeddel,
Ember, nyugodtfolyású egész életeddel:
Meghalsz.
Ne zúgolódj,
Ne jajveszékelj,
Irgalmat ne várj. Hogy irgalmazzak én?
Én csak a tönk vagyok,
Amelyre le kell hajtanod fejed,
Én csak a bárd vagyok,
Amely lendül egy földöntúli kézben:
Költő és pap és hóhér egyszemélyben.”
Akkor az embert megöli magában.
Az ember lelke aztán visszajár még...
De az már csak olyan,
Mint a vérfolt az oltár kövén,
Vagy mint a holdsugár a vérnyomon,
Vagy mint a köd a berek fái közt.