Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan.
Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak,
Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója
Én. Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején,
Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én.
Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé
Egy hétre elszegődött Mint „szolgálóleány”. Bánatom s betegségem Terhét vállára vette,
Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át:
Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon
Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - -
S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt. Aztán letelt a hét,
Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van.
S megint királyleány.
Cookies on Poetry Cove