Elmégy

Elmégy... Kis őr-domboktól roppant ormokig Erdélyben körbenfut a döbbenet: Nem ember megy, - hegy-bajtárs távozik.

Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja A hegyek óriási kardalát. A tetők, „többen száznál és ezernél” E kurta, bús, utolsó nyáron át

Összegyüjtik szurdukba, szakadékba Költészeted minden motívumát. Úgy készülnek a búcsú-riadóra, Úgy tanulják a nagy szimfóniát.

Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja A hegyek óriási kardalát. Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson, Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Ne sirassanak érzékeny dalocskák Csak büszke, nagy, stoikus énekek. Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson, Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk, Néma csendben, és lehajtva fejünk. Úgy hallgassuk a hegyek kardalát, Mely szertezengi: mi voltál nekünk...

Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke, De szikla-lélekként laktál velünk. Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk, Néma csendben és lehajtva fejünk,

Mert mindannyian bűnösök vagyunk, Hogy Téged, Téged elveszíthetünk, Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk Ha Te elmégy, mi főlehajtva álljunk,

Mert így, vagy úgy, de bűnösök vagyunk. A hegyek óriási kardala Kísérjen a határig Tégedet, És zúgjon, harsogjon ítéletet

Országok, népek és idők felett, És fellebbezze meg a végzetet! És csikarjon a csillagoktól ki Egy „viszontlátásig”-ígéretet!!

A hegyek óriási kardala Kísérjen a határig Tégedet.