A nehány ház, mely körülvette,
Elveszett-pusztult, csonkig égett,
Sátorfáját fölszedte innen,
Mint költöző madár az élet.
A véghetetlen némaságot
Már nem zavarja élő hang,
Maradt a síkon egymagába
A harangláb s a holt harang.
Dermedten csüng az ólmos csendbe,
Beszédes ércnyelve be néma!
Teste maradt csak, lelke elszállt -
De mintha visszajárna néha...
Ember a köteléhez nem nyúl...
De ha megingott, ha megrengett
Tetőtől-talpig a harangláb -
Nagy viharban - még kondul egyet.
Idegenül, komoran kondul,
Mintha a szélvész lelke volna,
Mintha temetne egy világot
Sötét hamuba, szürke porba.
Komoran kondul, tompa jajjal,
Mintha valaki magát tépné,
Tépné, szakítná, megátkozná...
E kín az egész teremtésé.
Akkor a messzi falucskákban
A népek borzongva megállnak:
Mert ember nem harangoz néki:
Harangoz az Isten - magának!