Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a „miért”, Mikor az Isten intett neki: „Készülj! Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!” S szólt a lélek: „Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget, A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!” És szólt az Isten szigorún: „Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!”

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: „Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.” S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”