Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam: Özvegyen mindhalálig. Szőke hajkoronában diadémként Egy síri mécs világlik.
Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam. De hát így is szép. A nő nő marad, A férfi férfi, és az élet élet, S a költő azért költő, hogy kisüssön
Az életen is túlnövő meséket. A mese mese, és az élet élet. Amit megírtam, mégis csak megírtam. Az én mesémben a régi marad.
Hiába fon új mirtuszt homlokára A fellángoló életakarat. A fantáziám „Özvegy”-e marad. És most Úristen, kápráztató köddel
Fedj el emléket, szenthegyet és multat. Adj az élőknek zengő üdvösséget, Adj a holtaknak csendes nyugodalmat. Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.
Menj békességgel, szívem asszonya. Üzenem néked: értem lelki vádat Egy pillanatig se érezz soha. Megmérhetetlen csillag-távolokból
Üzenem néked: hogy közel vagyok. Üzenem, hogy közelgő esküvődön Boldog örömmel leszek násznagyod. Az én szívemből már mindent kimostak
Az örökkévalóság vizei. Elsüllyedtek a kis papír-hajók: Vágy, féltékenység játékszerei. Lefoszlott lelkem örök dallamáról
És elhalt minden kísérő zene. Maradt a dallam maga: szeretet, És azzal vagyok szinültig tele, Szeretlek, asszonyom, a túlvilágról,
És áldom azt, ki a földön szeret, Aki legyőzött engem, győzhetetlent. Menj békességgel, az Isten veled. Bizony mondom, elmúlik e világ.
És bizony mondom, megmaradok én. S bizony, ha két szív egy ütemre dobban, Az egy-ütemben ott dobbanok én. Bizony mondom, elmúlik a világ.
És bizony mondom, én megmaradok. S akkor nem két-két szívet kötök egybe, De a szívekből koszorút fonok. S mind, aki egymást idelenn szerette,
A csillag-koszorúba bekerül, S ragyog szerelmük tisztán, szabadon, Testetlenül és véghetetlenül.
Cookies on Poetry Cove