Várod... még mindig várod.
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, -
Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából - világ végiről.
Tizenöt év...
Mi az: tizenöt év?
Egy óra sok,
S az örökkévalóság is kevés
Egy anyának, ki várja a fiát.
A könnyeidet ki számlálta meg?
Ki jegyezte fel sóhajtásodat?
Szerelmed pergő ima-szemeit?
Minden olvasó-szem csak ennyi volt:
Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza...
Ki kutatgatta rebbenő reményed
Fogyó s növő holdváltozásait?
Ki látta: hányszor volt fekete újhold?
Csak beteljesült holdvilág soha.
Tizenöt év....
S én mégsem mondhatom Neked: ne várd,
Úgyis várod, amíg élsz, mindörökké,
S az Isten nap-nap után tesz csodát.
Jönnek, - még ma is jönnek
A hajdan virággal várt daliák.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából, - világ végiről,
Feketén, vadul, ismeretlenül,
Arcukon évtizedes idegenség -
De jönnek, jönnek
Virágtalan világba vissza mégis...
Én nem mondhatom ma sem, hogy ne várd.
Hátha egyszer majd mégis telehold lesz
S egy teleholdas téli éjszakán
Valaki megáll majd a küszöbön.
Arcáról a kő-maszkos idegenség
Leolvad egyetlen csókod nyomán...
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd...
Engem is így várt volna az Anyám.