Hát újra itt vagy, édes, drága hó! Beláthatatlan, végtelen fehérség. Alvóknak takaró, Holtaknak szemfedő,
Békétleneknek: diadalmas béke. Alattad nem fáj a virágok szíve, Alusznak mind: A nefelejcsek és a margaréták,
Mert fáraszt a virágzás És jó pihenni jövő tavaszig. S még jobb talán - örökké. Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Betöltve minden zeg-zugot; Az öreg földnek gyűrődéseit, Tar mezők ág-bogát Mily fölségesen tudod elsimítni.
Az Egyenlőség bajnoka Te vagy, A legigazibb és a legnagyobb, Hozzád képest milyen kontárok mind A vörösinges ál-apostolok, -
Te győzelmes fehérség! Ha soká hullanál, Elfödnél minden embermagasságot: Dómok, pagodák, piramisok ormát,
S egy mesebeli Münchhausen-lovag A hóhullásos éjben fát keresve, Lovát a toronygombhoz odakötné. Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők, De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt, Ne menj el kérlek, maradj még velünk, Sárrá ne válj az utcák bús kövén,
Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát Szűz erdők rejtekébe, Szakadékok ölén húzd meg magad, Maradj tisztának messze valahol.
Hogy tudjam ezt, - S e sáros, véres, gondszürke világban Tudjak a jó Istenben hinni még!
Cookies on Poetry Cove