Csigadomb

Kicsiny halom volt, - körülötte nőtt, Vadul burjánzott az árva-csalán. Elemi iskolás fantáziámban A Lomniczi-csúcs lehetett talán.

A kolozsvári öreg Lövöldében Zajlottak akkor víg majálisok, A Csigadomb oldalt s félre esett, Magánya húzott és hívogatott.

A nyüzsgő gyerekhadat el-elhagytam S a gonddal gyomlált játszó-tereket, Hogy a giz-gazos kis ösvényre lépjek, A „hágóra”, mely oda vezetett.

A kicsi dombról nem nyílt nagy kilátás, De gyermek voltam, és a gyermek lát Többet is, mást is, mint eső után Lomhán szerteszét kúszó sok csigát.

A vadbozót közt jó volt tévelyegni, Gyüjteni üres csigaházakat, S a lakatlan, gazdátlan házikókba Beleálmodni úrnak - magamat.

Gyerekkorom alvó lapályai: Holdfényben úszó sejtések felett Az a kicsi halom: a Csigadomb Állt és jelentett örök hegyeket.

Az idő szállt, - a Csigadomb maradt, Én összeforrtam, s egy lettem vele, Én lettem ő, amikor elenyészett A Lövöldével nyoma és neve.

Oldalt estem és félre estem én is, Giz-gaz burjánzott rajtam és csalán, Az ösvényt hozzám mégis megtalálták Csigahéjt gyüjtő gyermekek talán.

Kis halom voltam, kis halom vagyok, Nem is mutattam volna egyebet, De megrendült a lomha föld alattam S egyszercsak körülvettek a hegyek.

Kicsi halmokból roppant hegyek nőttek, Az óra történelmet mutatott, És Isten szép, nagy, kegyetlen kegyelme Nekem mind hegy-barátokat adott.

Hegy-barátokat itt is, - meg amott is, A mindennap héroszai közül, - Istenem, mit tehet a Csigadomb, Ha hegyek gyűrűje fogja körül?

Megpróbáltam hozzájok nőni fel, Vagy legalább játszani Lomniczot, S beleragyogni a váró világba Valami ködös, szent káprázatot.

Nőni nem bírtam, nőni mégis kellett, Köd- s felleg-ormot tornyoztam magamra, A köd-káprázat aztán szétszakadt, S én búsan eszméltem a - Csigadombra.

Istenem, tudom: kis halom vagyok, Köröttem köd, káprázat szétszakadt. Én nem nőhetek versenyt a hegyekkel, - Csak köszönöm Neked a csúcsokat.